Vendég írás: Viszatérésem a terepbiciklisek mekkájába

Szuperül témába vág Gyuszi kalandja, akivel közösen eddig csak motorral szeltük az Alpok lejtőit, ám a beszámolóját olvasva szerintem a jővőben is folytatódnak, csak épp bicajjal közös osztrák kalandjaink. :)  De gyorsan át is adom neki a szót, élvezzétek a blogra írt beszámolóját Ausztria legnagyobb montainbike versenyéről:

Az ember szerencsésnek mondhatja magát, ha vannak olyan barátai aki mindenféle örültségbe belerángatják és azt sikerül túl is élni. Az egyik ilyen „őrültség”  volt részt venni 4 év kihagyás után az Osztrák szomszédunk által évről évre hagyományosan megrendezett Salzkammergut trophy terepbiciklis fesztiválján. Azért mondom hogy nem normális ha az ember csak úgy fogja magát és komolyabb rákészülés edzés nélkül nekifeszül az Alpok emelkedőinek mert csúnya lebőgés lehet belőle. Amikor rábólintottam persze csináljuk majd lesz valahogy bíztam a rutin és az években meg gondoltam tekerek előtte valamennyit a szerény domborzati viszonyaink között, hogy legalább ne ájuljak le az első emelkedőnél. A mi választásunk  a „laza” 53 km, és kb. 1500méter szintet tartalmazó távra esett ami a korábbi tapasztalatok és képességeink alapján legyűrhető. Természetesen határ lehet a csillagos ég én számomra még felfoghatatlan a legnagyobbak távja ahol 211 horizontális és kb.7,2 vertikális kilométert kell lebirkózni.

A 211km-esek rajta hajnali 5 kor.

A szervezést nem részletezem, mert arról is oldalakat lehetne írni, legyen annyi elég hogy csillagos 5-ös élményt ad egy ilyen hétvége.

A mi távunk kényelmesen 11 kor rajtolt így a szomszédos faluban levő bázisunkról kényelmesen odaértünk. A rajtunk 3 blokkban indult 5 perces különbséggel, mi a 2. végére soroltunk be végigmérve a mezőnyben elfoglalt tempónkat. Ahogy lepásztáztuk a körülöttünk levő delikvenseket megállapítottam, hogy semmi sem változott a résztvevők összetétele a masszív középmezőnyben ugyanazok a lelkes amatőr típusok találhatóak, akiket évekkel ezelőtt látni lehetett. Vannak a mindenből a legjobbat teszek a verdára de hamar lefő a kávé már az első emelkedőn, illetve felfedezhető   a másik véglet is akik antikolt rozsdás kerékpárral kattogó váltóval de annál nagyobb lelkesedéssel vágnak neki a megméretetésnek.

Hogyan lehet mégis viszonylag aluledzetten kihozni a maximumot úgy, hogy még a komfortzónádon kívül tartozkodva is tudj őszintén mosolyogni? Kezdjük a rajtnál. Miért fontos hogy jó helyre pozicionáld magad? Mert így van rá a legnagyobb esélyed, hogy a saját tempódhoz közeli iramot diktálj, ne ragadjon el az előrébb menő gyorsabb bolyok tempója és lődd el a puskaporodat az első kaptatón. Az ellenkezője is problémát okoz, mert az is eléggé lefáraszt, ha esetleg beragadsz hátul egy sokkalta lassabb mezőnybe. Nagy előny ha tisztába vagy a távval, a szintekkel és az erőddel és mindezt megfelelően betudod osztani tudod mikor kell és érdemes pihentető tempóra kapcsolni. Nem árt a megfelelő folyadék és energia utánpótlás sem, csak nagy vonalakban érdemes előre tervezni, mert bármilyen paraméter változása újragondolást igényel továbbá nem árt ha olyan étket nyomsz le a torkodon ami ott éppen kívánsz, és nem egy zselét ami 2 perc múlva kikívánkozik belőled.

Én ezekkel az irányelvekkel kezdtem neki több mint 1000 feletti indulót felsorakoztató menetnek.

Valami ilyen a „pihentetős” szakasz.

Bár a szintrajz nem teljesen adja vissza mi verejtékbe kerül felkapaszkodni már az elején lévő betonos szerpentinre, csak onnét tűnik fel hogy nem veled van a baj hogy már itt megfigyelhető a torzuló fejszerkezeteket felvevő túlvállalók vagy éppen rossz tempót választok számának rohamos növekedése. Doppingként hat a házaknál kint álló emberek biztató szavai ami a  halmozottan letüdőzött  alpesi levegővel elegyedve megfelelő pedálfordulat elérésére ösztönöz. Páraknak sajnos ez is kevés, nem messze az első csúcspont előtt fogynak el kiszállnak a mókuskerékből  megkeresni önmagukat. Zihálva máris a kacskaringós lejtmeneten csapatunk, kifújni magad  nem sok idő marad páran nem koncentrálnak eléggé összetörik magukat már itt. A gyors lefelékeből hamar emelkedő töri meg a lendületet. Apropó lendület! Sokan a lejtő felénél leállnak a tekeréssel és már az emelkedő aljából kistányéron lendület nélkül kapaszkodnak neki miközben ha kicsit megtekernék a lejtőt   időt és energiát spórolva magasabbról indulva csökkenne a kitekerendő emelkedő. Nem értem miért csak kevesen élnek eme dologgal. Pár embert ezzel az ismert „trükkel” akaratlanul de megelőzök és folytatom saját tempómat immár sóderes terepen. Elég alattomos pici szemcsés hiába a terep gumi gyors kanyarokba észnél kell lenni, mert folyamatosan a külső ív felé sodródom, nagyon nem szabad benézni a kanyart mert vészfékezésre nincs lehetőség. Egy nyomsávos terephez érve kicsit feltorlódik a mezőny, előttem sajnos sokan nem vállalják be a kiálló gyökerekben rejlő veszélyt így lóról le és tolás a vége. Páran belerongyolnak a tömegbe, éppen hogy nem sodornak el valakit,nem értik meg hogy a többség nem önszántából gyalogol, majd pár méter után néminemű káromkodás után nekik sincs tovább beállnak a sorba. Pár perc és visszaáll a rend mindenki pedálozik tova kisebb csiki csuki az erdőben majd egy komoly sóderes lejtő után az első frissítő, olyan terülj terülj asztalkámmal mintha idehozták volna a Spar teljes árukészletét . Emlékeimben  némi átvezető szakasz után a sípályán ledöngetés dereng  ami szép nagy kövekkel illetve keresztül kasul vezető  vízmosásokkal tarkított terep, aljában mentőegység ami nem véletlen, itt is páran elszoktak hullana a csatában. Mivel ezt a dolgot én kihagynám ezért az ülés mögött kiülve csökkentem a pofáresés kockázatát. Páran állóra fékezett kerekekkel csúsznak lefelé kénytelen vagyok letérni az ösvényszerűségről rázósabb terepre és kikerülni őket. Miután abszolválom ezt a részt is lassan fejben már a kulcsrészre koncentrálok, lassan megmutatkozik a nagy mumus kaptató,  ami az én erőnlétemmel csekély 1 órán át pörgetsz vagy meghalsz játék. Itt átélheti mindenki mi az igazi küszködés, legkisebb fokozatban cammogsz felfelé többedmagaddal, próbálod elhessegetni azt hogy én most leszállok és gyalogolok és inkább ráteszed a kereked valakire és együtt felvonatoztok. Pont jókor szolgáltat megfelelő pszichés motivációt az hogy többeket sikerül lehagyni mint ahányan nekem elmennek. Ennyi csúcsra járatás után nem meglepő az izomgörcs felbukkanása, szerencsére még csak nyomokban a combfeszítőim kezdik, próbálom kontrollálni könnyedebb tekeréssel már amennyire lehetséges ezt egy kaptatón. Valahogy kibírok még 20 percet,az hogy a nyeregből való kiállás emiatt felejtős cseppet se segít az ülőgumóimon. Akkor ott megpillantva a gerincet nehezen hiszem el hogy felértem , pár biztatás pont jól jön az utolsó méterekre óvatosan tekerek, a görcsbe rándulásom a határon mozog, de gondolom majd a következő 10km lejtmenetben pihentetem a lábam. Párakat legyőzi a görcs és a fűben ülve próbálják öngyógytani magukat. Nekem már a terhelés váltásra kell koncentrálnom ugyanis most viszont a kezeimre esik nagy nyomás,  rendesen kell markolnom a kormányt és a féket mert nagy kövekkel és keresztbe futó gyökerekkel tűzdelt terepen visz le az út. Pár könnyebb részen  másodpercekre engedek a szorításon mert már alig megy a fékhúzás.

Egyik rázós résznél a nagytányéron kívülre dobja a láncot a paripám megállok de nem tudom gyorsan visszatenni beékelődik a tányér rögzítő csavar és a pedálszár közé. Szentségelek, mert nem hiszem hogy nem jön ki pedig nem!Tiszta olajos vagyok már amikor látom nem úszom meg hogy szerelnem kelljen. Még egy fasorral odébb húzódok mert közben mögöttem szélsebesen viharoznak el páran. Csavar kicsavar, lánc kiszabadít miközben az előbbi helyemre bevágódik egy delikvens. Szerencsére semmi baja nem fejjel tompította az esést hanem a fa mellé landolt. Ő jól van én is örülők, hogy időben odébb húzódtam, közben a  láncom is a helyére kerül nincs is más dolgom vissza a nyeregbe és gyí!

Panoráma úton

Van még honnét magasságot veszíteni

Az alagutak egyike itt még napszemüvegben is láttam, hogy merre az arra

Itt már csak tapogatóztam hol van a kijárat

Nem egészen fél óra alatt pár sötét alig látok hol vagyok alagúttal tarkítva és 700 szinttel lejjebb betont érünk, egy srác meg is jegyzi most már ideje volt mert neki sem volt már erő a kezeiben.

Boldogsággal rongyolok le a lépcsőn

Át a hídon majd újra lépcsőn le

Már csak egy 10km-es folyópartos síkban tekerés pár lépcsővel és örült szurkolókkal tarkított rész vár ahol már mosolyogva lehet levezetni, a magunk mögött hagyott pár heggyel és küzdelemmel. Közel 4 óra tekerés után feltűnik a cél, kíváncsian várom vajon le tudok szállni a drotszamárrol és lépni is tudok majd?Célban vagyok és a járás is megy, és nem is vészesen robotosan!Végrehajtom a levezető programomat egy evészetet ivászatot majd egy nyújtás is az elsősegély sátor előtt  ahol szép számban jönnek mennek a kisebb sérülést összeszedett versenyzők. Még bevárom a többieket közben élvezem a túl vagyok rajta megcsináltam hangulatot és már azon gondolkozom hogy jövőre is jönni kéne.

Valahol a középmezőnyben szárnyalok át a célba