Ironman Lanzarote.
Sokan a világ egyik legnehezebb Ironman-versenyének tartják. Nem feltétlenül azért, mert extrém meredek lenne, hanem mert folyamatosan őrli az embert.
3,8 km úszás az Atlanti-óceánban.
180 km kerékpár több mint 2600 méter szintemelkedéssel, szinte állandó szélben, vulkanikus tájon.
Majd egy maraton délutáni melegben, amikor a testben már 8-9 óra fáradtság dolgozik.
50 évesen ezt választottam az utolsó Ironmanemnek.
Nem egy gyors pályát.
Nem egy PR-kísérletet.
Hanem Lanzarotét.
Az út odáig
Az elmúlt hónapok felkészülése talán tudatosabb volt, mint bármelyik korábbi Ironman előtt. Kevesebb „hősködés”, több struktúra. Sok hosszú, kontrollált kerékpár, aerodinamikai finomítások, egyre tudatosabb frissítés.
A cél nem az volt, hogy egyetlen tökéletes napot rakjak össze. Inkább az, hogy a lehető legjobban alkalmazkodjak ahhoz, amit egy ilyen verseny kér.
És Lanzarote mindig kér valamit.
Úszás – kontrollált kezdés
Az úszás végig kontrollált maradt. Nem akartam túl agresszíven kezdeni, inkább egy stabil alapot építeni a nap hátralévő részére.
3,8 km után:
- 1:07-es úszás
- 48. hely korosztályban
Okos kezdés volt, mert a verseny igazán csak ezután indult.
Kerékpár – a legerősebb rész
A bringán egész nap azt éreztem, hogy fegyelmezett vagyok. Nem üldöztem senkit, nem voltak nagy megindulások, folyamatosan kontroll alatt próbáltam tartani az effortot.
Mégis, Lanzarote alattomos.
A szél folyamatosan dolgoztat. A durva aszfalt rázza a testet. Az aero pozíció órákon át apránként szívja ki az energiát.
A számok:
180 km
több mint 2600 m szint
6:00 kerékpár
166 W átlagteljesítmény
177 W normalized power
140-es átlagpulzus
Közben több mint 480 gramm szénhidrátot vittem be a bringán. Erre a frissítésre a felkészülés alatt tudatosan edzettem a szervezetemet: hosszú edzéseken fokozatosan emelve a szénhidrátbevitelt, hogy versenyen is működjön.
Ami meglepett, hogy a mezőnyhöz képest mennyire jól ment a bringa:
15. hely korosztályban.
Ez talán visszaigazolta azt a sok munkát, amit az utóbbi időben a kerékpáros tartósságba, pozícióba és frissítésbe raktam.
Ami külön érdekes volt számomra, hogy könnyű versenyzőként, nem kiemelkedő nyers wattokkal sikerült 15. bringát menni korosztályban ezen a pályán. Lanzarotén talán még inkább számít az aerodinamika, a pozíció, a türelem és a tartósan kontrollált teljesítmény, mint az abszolút erő.
Viszont Ironmanben semmi nincs ingyen.
Futás – amikor a test már tárgyal
A maratont direkt nagyon könnyen kezdtem. Szinte túl könnyen. Tudatosan fékeztem magam. Az első 10 km-en semmi erőltetés nem volt.
Az első 10 km pulzusa még kb. 144 átlag volt.
Aztán fokozatosan elkezdett szétesni a rendszer.
Nem látványosan. Nem görcsösen. Nem drámaian.
Egyszerűen egyre kevésbé tudtam ugyanazt a tempót fenntartani.
A pulzus közben folyamatosan csökkent:
140 alá,
majd egyes szakaszokon 132 körülre.
Ami különösen emlékezetes maradt, hogy kb. 25–30 km körül a napon futva elkezdtem fázni. Pedig még mindig kb. 28 fok volt.
Ott már érezhető volt, hogy nem egyszerű fáradtságról van szó. Inkább arról, hogy a szervezet próbálja védeni magát.
Közben a gélek is elfogytak fejben. Nem fizikailag — egyszerűen nem tudtam már édeset bevinni. A frissítés, ami addig működött, egyszer csak elkezdett lehetetlenné válni.
Onnantól a futás inkább túlélésnek érződött, mint versenyzésnek.
És mégis érdekes módon kívülről ez kevésbé látszott:
- 3:58-as maraton
- 35. hely korosztályban.
Belül sokkal rosszabbnak éltem meg, mint amit az eredmény mutatott.
Az utolsó kilométereken viszont — ahogy Ironmanen sokszor történik — még egyszer kicsit vissza lehetett kapcsolni. Mintha az agy elhinné, hogy már túlélhető a hátralévő rész.
Végül
A végeredmény:
- 11:18:57
20. hely korosztályban.
Őszintén szólva a verseny után nem diadalérzés volt bennem. Inkább egy furcsa csendes kimerültség. Az érzés, hogy megint sikerült eljutni arra a pontra, ahol az Ironman már nem a tempóról vagy a wattokról szól, hanem arról, hogy a test meddig hajlandó még együttműködni.
És talán ezért is volt jó befejezés Lanzarote.
Nem egy gyors pálya.
Nem egy könnyű nap.
Hanem egy olyan verseny, ami még egyszer megmutatta, hogy az Ironmant sosem lehet teljesen „megoldani”.
50 évesen ez lett az utolsó.
 |
| Franknak |