A frankfurti meló

2016 Challenge Roth, 2017 KnappenMan, 2018 ?? -> Ironman Frankfurt!

Regisztráció 2017 nyarán! Így meg is volt az extra motiváció a téli görgőzésekhez.
Tavasszal viszont az asztmás tapasztalatok miatt a duatlonokat, futóversenyeket dobtam. Később meg már nem nagyon jött össze megfelelő ídőpontban verseny, terveztem egy középtávot, de végül nem jutottam el rá. Így csak a május végi teamtriathlonon indultam. Lehet többet kellett volna versenyeznem idén...

Cserébe nyomtam az edzéseket. Többek között 400m-es rekortánon a keményebb futikat. Mert azt szeretem. :) Csak az achillesem nem... meg is adta magát a jobb oldali május elején. Bringán nem volt gond de a futás innentől elég korlátozott volt. Pedig pont, hogy a futásra szerettem volna kihegyezni ezt a versenyt. Az eddigi két hosszútáv alapján tudtam, hogy ha odateszem magam, tudok jobbat is futni. Bringán a téli virtuális versenyek többletet adtak a korábbi évekhez képest, ez meglátszott a tavaszi RTF-eken. Amivel nekem gondom van azok az extra hosszú tekerések TT-n. Engem nem TT bicajra teremtettek, az biztos. Az ülés problémák viszont ídén megoldódni látszódtak már ez is sokat segített. Összességében elégedett vagyok, mert ennél több nekem nem megy, amit lehetett lenyomtam. Ez 6200 kmt jelentett január óta. Futásból 800 km jött össze, aminek a nagyobbik részét az alapozó ídőszakban gyűjtöttem be. Úszásból a szokásos heti 2 alkalom volt, ez kb 143km-re volt elegendő. Hogy teljes legyen a statisztika. :)

Hosszú volt az út a versenyig, persze mindenki a hawaii kvalival jött. Már kezdett idegesíeni, mert szinte álszerénykedésnek tűnhetett ha elmondtam, hogy nem ez volt a fő célom amikor regisztráltam. Akkor főleg nem voltam olyan szinten, hogy ezt reális célként tűzzem ki magamnak. HA tavasszal számomra is meglepően jó formába lendülök akkor esetleg átváltok egy célzott támadásra. Na ez az achilles sérülésem miatt igazából ígyis úgyis elúszott. Végül olyan szinte jutottam, hogyha minden számban a legjobb fomrámat hozom, és esetleg egy két ember vissza mondja a hawaii indulást akkor esetleg, szerencsével meglehetett volna. Abszolút nem is izgultam a verseny előtt. Úgyis csak annyit lehet kipakolni a táskából amennyit beletettem. So what?

Az eseményekre visszatérve, hozzám híven 1 hónappal a verseny előtt még nem volt szállásunk. Végre jól jött, hogy a hospitality indusztrinak melózom, mert némi kapcsolat révén nevetséges áron szerváltunk szállást, reggeli inkluzíve, 5 csillagos biznisz hotelben Frankfurt központjában, nem messze a verseny helyszínétől.

Lassan minden sor mellé pipa került a listámon, úghogy péntek reggel a familit és a triatlon felszit bedobtam a kocsiba és lezúztunk Frankfurtba. Első útunk a regisztrációhoz vezetett.

Nem csalódtunk a felhajtásban, a város közepén elhúzott mellettünk egy ázsiai bringás csapat, FULL AERÓBAN, persze látszott rajtuk, hogy a 30+ fokban nincs nagy táv mögöttük. Regisztráció után láttuk lent sörözgetnek a Majna partján. Nesze neked Európa bajnokság. A show az megy. :)

Versenyeligazítás 1 óra csúszással a tűző napon, a befutó mellett épített lelátón. Hmmm. Érdekes megoldás, főleg egy "EB"-n. Ezzel szerencsére le is tudtuk a pénteki teendőket, irány a hotel és lazítás. Bicaj fel a szobába, még jó. Pókerarccal áttoltam a recepció előtt "oszt" csá. :D

Szombat reggel kipróbáltuk a szálloda medencéjét és a fitness termet. Sajna a jobb lábam eléggé vacakolt, teszteltem lazán egy fél órát. Lányoknak viszont tetszett az ismerkedés a futógéppel, jól szórakoztak.

Délutánra nem maradt más csak a depózás. Shuttle busz szervíz Frankfurt központból ki az T1 depóhoz. Ez jó volt. Bicajt leparkoltam, egyelőre minden cuccot a T1-es zsákba pakoltam, hogy majd a verseny reggelén felmálházom a paripát.

Vissza a városba, a szállodához legközelebbi shopping centerben meg is találtam a családomat :), ott meg is vacsoráztunk. Na igen az étkezések. Egy apartmanban tele toljuk a hűtőt és kész. Egy hotelben ez kicsit macerásabb. Ráadásul mekem kb. két óránként ennem kell, valamit, akármit, de lehetőleg mindig mást, főleg a verseny előtti napokon. :) Na ez így most nem volt kivitelezhető és ez nagyon hiányzott. Erre nem gondoltam előre, nem szerveztem meg jól. A jővőben ennek több figyelmet fogok szentelni.

Az ide oda szaladgálós része a "bulinak" nekem mecerás, cserébe a lányoknak ez a mini nyaralás nagyon bejött a "felhőkarcolók" között.

Közben el is érkeztünk a verseny reggeléhez.

Egy rettentő hosszú nap volt, nem csak fizikailag, de mentálisan is. A körülmények, szituációk, tapasztalatok, az egész nap alatt átélt érzelmi-fizikai kavalkádból megpróbálok valami értelmeset kihámozni... Még magam sem fejtettem meg teljesen, hogy miért úgy történt minden, ahogy. Talán nem is érthető miről vakerálok, 10:17-es ironman, 185km hosszú bringapályán 1500 méter szinttel, futás fasza kánikulában, hol itt a probléma.

Kezdem az elején. Stressz az vóót.

Kiszámoltam, 6:15 depózárás, 6:45 rajt. Elég 5kor a shuttle busznál lenni, 20 perc az út marad majd egy órám depózni, majd utána bemelegíteni stb... tervnek jó volt...

5 óra előtt nem sokkal már ott voltam a busz járatok helyszínén. A néhány várakozó helyett amit már messziről láttam, nem tudom konkrétan milyen hosszú volt a buszra várakozók sora, mert nem láttam el a végéig, de 100 méter minimum. Először elindultam a sor vége felé, közben kalkuláltam mennyi ídőm lesz depózni ha végigállom, semennyi! Így megfordultam és a sor legelejére bepofátlankodtam. Egyszerűen bunkónak kellett lennem. Egy ilyen volumenű versenyen rábízom magam a szervezőkre és ilyen szituba kényszerülök. Szerencsére tök normális volt mindenki. Talán túl optimista voltam az ídőtervemmel, lehet. Végül 5 perccel depó zárás előtt voltam kész a cuccaimmal. Jól kezdődik. Klotyó, sor, éppen bemegyek a vízbe már szólítanak ki minket, nem érdekel, még van 10 perc.

Az úszás gördülő rajtja viszont nagyon jó! Legszuperebb megoldás. Az 1 óra körüliekhez álltam be, úgy gondoltam inkább húzzanak meg az elején, minthogy ne legyen kire tapadni. Szerettem volna jobbbat úszni 1:05-nél (PB), az úszások alapján viszont nem igazán volt reális esély rá.

Végre eldürdült az a kib@@@@@@tt ágyú, és ahogy haladtunk le a vízhez a gördülő rajtnál, végre nem maradt már teendő, intéznivaló hátra.

Race on!

Az első pár száz méteren persze már megint agyaltam és paráztam, hogy nem e álltam mégis túl előre és bezúznak hátulról, de semmi gond nem volt. Csak annyi, hogy full intenzításban nyomtam.  Frankfurtban egyszer ki kell jönni a vízből, na itt csak tántorogtam annyira nem volt erőm, pulzusom meg az égben. Nekem sajnos nyomni kell ezerrel, hogy valami értelmezhető úszás ídő kijöjjön a végén. Azért innentől kicsit normalizálódott a helyzet és az már teljesen normál dolog nálam, hogy 3000 méter után már úgy rendesen tele volt a tököm az úszással. :)

A bányatóban kóvájogva, volt hogy keleti irányban úsztunk, ilyenkor  totálba vettük a felkelő nap "zsenge" sugarait! Esélytelen volt bármi nemű bójafélét megtalálni magunk előtt tartós látás károsodás nélkül. Így a pálya mentén kitett kissebb bóják mellett elúszva és a többi úszó alapján nyugtáztam az irányt. De sajnos ennek ellenére sikerült elúsznom rossz irányba az utolsó fordító bója előtt. Ezzel bele tettem még 50-100 métert biztosan a távba. Útólag sajnálom, mert 1:05:40-et úsztam! Nem reméltem, közben az 1:04 simán meg lehetett volna. Nem mintha bármit számítana, csak nekem annyiban, hogy eddigi legjobbamat úsztam volna papíron is ezen a távon. :)

Ki a vízből,  fel a bicajra és irány az autópálya :)). Az első pár kilóméteren ilyen városi autópálya szerűségen verettünk. A gördülő rajt miatt úgy képzeltem a bringa eleje is ilyen nyugis lesz, de tévedtem.
Bazi sok bringás és mindenki kereste a helyét ugye teljesen más tempójú emberkék zúdultak ki a pályára. Lehetetlenség volt 12 métert betartani mert akkor még most is a hátulról jövőket engedném előre... A pályabírók jól mérték fel a helyzetet, csak akkor nyúltak bele a dolgokba ha valaki meg se próbált a lehetőségekhez képest tisztán menni. Vagy aki barom módon tekert. Például az a csávó aki az engem előző bringást jobbról előzte és alíg fért el közöttünk. Na, őt egyből kisípolták és mehetett is a következő penalty boxba.

Ez a pálya... nekem kemény volt. Láttam milyen ídőket mentek magyat srácok  ( 4. és 8.-ok lettek M35-ben) le a kalappal. Ez a pálya engem ki-csi-nált. Lendületes, konstans tekerés itt nehezen kivitelezhető. Egyfolytában megtörve vagy kemény emelkedőkkel, vagy hosszú enyhe emelkedőkkel, na meg a szél, a lehető legrosszabb irányból fújt. A bicaj is, nem tudom mit állítottam el, (vagyis már tudom, szerintem túl magasra kerül az ülés) vagy csak a triatlon ruha vékonyabb szivacsbetétje miatt az ágyékomat végig nyomta az ülés, szar volt az egész. Ha nem lenne elég, 60 kilóméternél elkezdett olyan szinten fájni achillesem. Nem tudtam ,hogy most tovább tudok így menni, vagy meg kell álljak a kör végén? És ha most így fáj, tudok majd  egyáltalán futni? Mentem tovább és ídővel elmúlt, vagy csak ignorálta a szervezetem a fájdalmat.

Vártam a bringa végét mint a messiást (ez szokásos), de közben a lábamon járt az agyam, vajon mi lesz ha leszállok és rá kell állni,fájni fog? Hátha nem, és tudok jól futni...(peeeersze...)

Leugrottam a vonal előtt és ahogy a depóban futottam a bicajjal minden lépésnél szúró fájdalom válaszolt, na erről ennnyit. De legalább a bringa letudva. 5:22 alatt sikerült lenyomnom. 197 watt normalized power, az FTP-m 79-80 százalékán. Amúgy tisztán érzésre. De a számok alapján látom, hogy mindent beleadtam, amim csak volt. Én ennyit tudok. Ez van...


Kezemben a három gél, és egy életem egy halálom, nekiindultam egy tervezett, ekkor még nem is nehéznek érzett tempóban. Jobb lábam húztam kicsit, de már kit érdekel. Na ez az érzés nem tartott sokáig. Útólag összerakva szerintem egyik hiba amit vétettem a futás elején, hogy a meleget, plusz túző napot teljesen figyelmen kívül hagytam. Simán 30 mp-el lassabban kellett volna kezdenem a 4:20-4:30 asok helyett, először kivárni kicsit rászokni a futásra és csak utána ha van erő növelni a tempót.

7-8 kilómétertől kezdtem lassulni, nagyon szarul kezdtem lenni, minden bajom volt. Ám a legrosszabb, hogy teljesen elvesztettem fejben a fonalat. 10 kilóméter után már csak egy végtelen hosszú távot láttam magam előtt és el sem tudtam képzelni, hogy valaha a végére érek. Az tartott  csak futó mozgásban, hogy nem akartam gyalogolva még hosszabb ideig ezt a "szenvedést". Kellett volna valaki aki visszarángat a valóságba, a helyes irányba tereli a gondolataimat. Mondja, hogy energiahiány vagy mittoménmi. Sajnos a családom nem érti ezt ilyen mélyen, nem vágják milyen gödörbe tud kerülni az ember, a lányaim nyilván nem is érthetik, de a párom sem igazán, ők "csak" szurkolnak mint minden versenyen, gyerünk.., hajrá Papi...tapsolás stb, ami tök jó és tudom, hogy a legjobbat próbálják adni, de sajnos ez ma egyáltalán nem segített, sőt csak idegesített, hogy nem látják milyen nagy gondban vagyok. Nyilván a testemből indult ki ez a reakció ami ilyen lelkiállapothoz vezetett, de utólag nevetséges, hogy így is 10:17 es ídőt mentem. Igazából nem volt semmi veszve, ha nem engedem el magam, akkor mondjuk a problémákkal egyűtt is befuthattam volna talán 10 óra alá. Az ídei bringapályával, ebben az ídőben, arra büszke lettem volna. Érthetetlen. Ezért is utálom valahogy az egészet, ha csak rá gondolok. Kellett is egy hónap mire kezdem megérteni a dolgokat, feldolgozni és pozitív irányban tovább lépni a tapasztalatokból tanulva.

Harmadik körben jártam, amikor elfutott mellettem egy csaj. Nem volt extrém gyors és miközben néztem a könnyed mozgását az volt az első gondolatom, hogy na ez a kegyelemdöfés. Az ÉN (tervezett) tempómban, az én (amúgy) mozgásommal lenyom egy CSAJ!! (bocs de ott már minden civilizásiós illedelmesség lefoszlott rólam :)), Én meg vánszorgok mint egy rakás szerencsétlenség. Eközben elhaladt mellettem egy kerékpáros is...

Joe vazze... A csaj Daniela Ryf volt...  :)))

Aztán persze ahogy lenni szokott,az utolsó körben a cél felfogható közelsége már kitartásra bíztatott, és amilyen hülye az emberi természet, 35 kilóméternél az órámra tekintve már megint versenyzésbe kezdtem. hiszen ezt még 10:20 alá is behozhatom! Tiszta káosz... :)

És ki hitte volna, ezúttal sem volt végtelen a táv. Ráfordultam a célegyenesre, természetesen totál vegyes érzelmekkel. Csalódottan, mégis sikerélménnyel a célban. Fájdalommal a lábamban, de a megállás megkönnyebülésével. Végre a nyakamba akasztották a medálomat. Legalább ez a legalapvetőbb célkitűzésem sikerült. A finisher medálom nélkül nem jövök el Frankfurtból...