Amikor közel egy évvel ezelőtt sikerült neveznem a Dreiländergiróra, azt hittem, pontosan tudom, miért akarok elmenni.
A Stelvióért.
Bringásként ez az a név, amit mindenki ismer. Legendás emelkedő, legendás szerpentinek, egy verseny, amelyről azt gondoltam, évek múlva is a hegy miatt fogok mesélni.
A hármashatár:
Már az első napokban kiderült, hogy jól döntöttem.
Berlinből több ismerős is érkezett a versenyre, akikkel korábban RTF-eken találkoztam. Néhány WhatsApp-üzenetből hamar közös tekerések, rajtszámátvétel és beszélgetések lettek. Mire eljött a verseny napja, már egyáltalán nem éreztem magam egyedül.
Martina mellett, közvetlenül a svájci határnál volt az apartmanom. Egy tágas lakás, terasszal, hegyekkel, a közelben zúgó folyóval. Reggel egy kávé, egy bringázás a hegyek között, aztán munka. Este ismét csend. Nem luxus volt. Egyszerűen csak jó volt ott lenni.
Egyetlen dologra kellett figyelni: hol ülök be kávézni. Ugyanaz a cappuccino Svájcban 4,70 €, Ausztriában 3,40 €, Olaszországban pedig nagyjából 2,50 €. Három ország, három ár.
Szerda reggel kitaláltam, hogy megnézem a hármashatár-követ, Ausztria, Svájc és Olaszország találkozási pontját. Reggeli futásnak éppen ideálisnak tűnt. Hét kilométer és bő 700 méter szint a lenti parkolóból.
Nagy élmény volt. Nem is elsősorban a hely miatt, hanem azért az érzésért, hogy egyszerűen odafutottam. Jó érzés ilyen fizikai állapotban lenni. Ilyenkor az ember hirtelen sokkal több lehetőséget lát maga előtt.
Lefelé valahol a tizedik kilométer környékén azért már jól esett volna egy ital. Naudersben ezt gyorsan orvosoltam egy jéghideg kólával, bevásároltam pár apróságot, aztán visszaautóztam Martinába.
Egy teljesen átlagos szerda reggel volt az Alpokban.
A Dreiländergiro:
A verseny reggelén sem autóba ültem.
Martina felől egyszerűen feltekertem Naudersbe a rajthoz. Nem kellett parkolóhelyet keresni, nem volt kapkodás. Mire odaértem, már megvolt a bemelegítés is.
Nagyon hátulról indultam, valahol az ezredik hely környékén gurultam át a rajtvonalon.
A verseny első része pontosan olyan volt, amilyennek reméltem.
A Prad felé vezető hosszú lejtő hihetetlenül gyors volt. Ahogy egymás után jöttek az íves országúti kanyarok, feltűnt, mennyit számít a régi pályamotoros múltam. Az első harminc kilométeren közel négyszáz bringást sikerült megelőznöm. 😎
Aztán megérkezett a Stelvio.
Sokkal monumentálisabb, mint bármilyen fotón. Végig a tervezett teljesítményt mentem, nem hajszoltam a wattokat, nem versenyeztem a heggyel. Felérni jó érzés volt. Mire felértem, újabb kétszázhúsz körüli előzésen voltam túl.
Aztán csak annyit gondoltam:
– Na, jöhet a lejtő. Még nincs vége a versenynek.
A legnehezebb pillanat nem is a mászás volt.
Hanem a hőség.
Leérve a völgybe eléggé elfogytam. Először azt hittem, valami nem stimmel a frissítéssel, de hamar rájöttem, hogy egyszerűen túlmelegedtem. A következő út menti kútnál megálltam, és a jéghideg hegyi vízzel alaposan lelocsoltam magam.
Pár perccel később mintha kicseréltek volna.
Néha a legegyszerűbb döntések számítanak a legtöbbet.
A nap legjobb része azonban még csak ezután következett.
Az Ofenpass tetején utolértem Martint, további ötven előzés után. Nem kellett megbeszélni semmit. Egyszerűen kialakult a csapatmunka. Ő síkon és enyhe lejtőn húzott a legtöbbet, én az emelkedőkön diktáltam a ritmust. Mindketten rengeteg energiát spóroltunk.
Később Raoult is utolértük, és hirtelen újra együtt volt a berlini társaság. Velünk tekert még néhány másik bringás is, köztük egy elképesztően erős lány.
Az utolsó emelkedő előtti frissítőnél gyorsan benyaltam két pohár kólát, és már indultam is tovább. Nem akartam túl sok időt veszíteni.
Néhány kilométerrel később utolértem a lányt felfelé, aki nálam is rövidebbet pitstoppolt. 🙂
Éreztem, hogy el tudnék menni.
Mégsem tettem.
Kétszer is leszakadt. Mindkétszer visszavettem a tempóból, amíg újra felért. Még bíztattam is.
Valamiért fontosabbnak tűnt együtt felérni, mint nyerni még néhány helyezést.
160 kilométerrel és több mint 3200 méter szinttel a lábamban, itt az utolsó komolyabb emelkedőn a délutáni hőség ellenére még mindig úgy éreztem, hogy maradt bennem erő. Pont így szerettem volna ide érni. És sikerült. Élveztem ezt az utolsó négyszáz méter szintet.
Talán ez volt az egész verseny egyik legjobb érzése.
A célban készítettünk egy közös szelfit.
Nagyon boldognak látszott. (abszolút 10. lett)
Én is az voltam.
A célban derült ki, hogy végül a 19. helyen végeztem a korcsoportomban. Jó érzés volt. Egy ilyen mezőnyben ez már azt mutatta, hogy nem csak "egy vagyok a sok közül".
De amikor visszagondolok erre a napra, nem ez van az első helyen.
Sokkal inkább azok az emberek, akikkel együtt tekertem.
Egy tökéletes nap volt.
A verseny után:
Maradtam még néhány napot Martinában. Reggelente bringáztam vagy futottam a hegyek között, napközben dolgoztam, este pedig kiültem a teraszra hallgatni a folyót. Vagy toltam este még egy
"climb portal" :) edzést a szemközti hegyen a svájci oldalon.
Egyik nap még egy rövid gravel videót is készítettem a drónnal. Szuper volt, hogy a Dreiländergiro már mögöttem van, én pedig egyszerűen csak ott élek tovább az Alpokban.
Hazafelé Rosi, az apartmant menedzselő hölgy tanácsára, Samnaunon keresztül indultam.
A vámmentes svájci faluban olcsón megtankoltam az autót. Egészen szürreális hely volt. Egy vámmentes falu kétezer méteren, tele duty free üzletekkel.
Innen már egyenesen Berlin felé vettem az irányt.
Utólag visszagondolva a Stelvió is csak egy volt a sok élmény közül. Ez a majdnem két hét sokkal többet adott egy kerékpár versenynél.
A Stelviót bármikor meg lehet mászni.
De ugyanazokkal az emberekkel ugyanazt a napot megélni többé nem.
Utóirat:
Két nappal később Berlinben megállt az autó. Ha ez Ausztriába menet történik, valószínűleg az egész kaland teljesen másképp alakul, leginkább sehogy! Én inkább úgy nézem: a pohár legalább félig tele van. ✌️
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése